Apám már akkor alkalmazta nálam az EU segélyezés elvét, amikor az EU még ilyen formában nem is létezett. Ez úgy történt, hogy gyerekkoromban, amikor valami hülyeséget szerettem volna, amivel ő nem értett egyet, felajánlotta, hogy megveszi, ha én is belefizetek ennyit meg annyit. Ezek után hatszor meggondoltam kell-e az a valami, viszont jobban is értékeltem, ha végül az enyém lett. Az államnak, mint jó szülőnek sem az a feladata, hogy „gyermekeinek” mindent megadjon, amire azok kinyitják a szájukat, hanem hogy nevelve, de nem hülyének nézve őket, segítsen megszerezni a kívánt dolgokat vagy megteremteni a lehetőséget, hogy azokat az állampolgár maga szerezhesse meg.

A hazánkban zajló minden eddigi teljesítményünket alulmúló politikai eseményekre egy határon túli magyar barátom szavai voltak a legmegdöbbentőbbek, amikor szegény (?) csak annyit fűzött hozzá, most először életemben hálás vagyok Trianonért... No comment.  

Olimpiai (rém)álom, azaz merjünk kicsik lenni

Végre – olvasom – eljött a vágyott politikai konszenzus. Aztán lekonyul a szám széle, pedig még csak nem is arról van szó, hogy egyöntetűleg megszavazták a képviselők fizetésemelését, mely kérdésben dicséretes módon simulnak el honatyáink egymás közötti konfliktusai. A konszenzus tárgya ezúttal a nagy közös (?) ügy – a magyarországi Olimpia. A Budapesti Olimpiai Mozgalom honlapja büszkén hirdeti, hogy a Szonda Ipsos közvélemény-kutatás 2007 februári (sic!) adatai szerint 10-ből 8 magyar támogatja az Olimpia megrendezését. A Capital Research Piackutató Intézet már szerényebb és frissebb adatokat közöl. A 2008 tavaszán végzett mérések egy ötfokú skálán mindössze 3.1-es támogatottságot regisztráltak. Érdekes, hogy a BOM honlapján a 65 oldalas kutatás eredményeit nem tették közkinccsé. Ennél még érdekesebb, hogy egy 2003-as tanulmány szerint az Olimpia megrendezésének összköltsége 4600 milliárd forintra rúgna, míg 2007-ben – megcáfolva szerény gazdasági ismereteimet – szintén 4600 milliárdos tételt közölnek De hagyjuk a kukacoskodást és a számokkal való zsonglőrködést. Hagyjuk most azt is, hogy az Olimpiánál kisebb volumenű kezdeményezésekbe is belebukott az ország (lásd lejjebb). Az meg végképp nem úriemberhez méltó magatartás lenne, ha még a metróépítés kissé elhúzódó ügyét is felemlegetnénk. Lépjünk túl. Merjünk nagyot álmodni!

Távol áll tőlem, hogy kis hazánkat lebecsüljem. Sőt! Szeretném tisztázni, hogy híresen nem vagyok pesszimista alkat, nem tartom magam kispolgárnak, és bár nem foglalok hidakat, nem török be TV székházakba, nem akarom kiirtani a cigányokat/zsidókat/melegeket, szeretem a hazámat. Az én értelmezésemben pedig ezt azt jelenti, hogy mint cselekvő, állampolgár igyekszem reálisan felmérni kik vagyunk, hol vagyunk, mekkorák vagyunk, hova szeretnénk eljutni, ehhez milyen eszközeink vannak és e gondolat mentén haladva gondolom úgy, hogy az Olimpia hazánkban való megrendezésének szándéka enyhén szólva is demagóg, nagyképű és felesleges.

Igaz én hátrányból indulok, mert „sajnos” alkalmam volt és nem csak egyszerű szurkolóként betekintést nyerni a pekingi olimpia előkészületi munkáiba, ismerem a háttér történeteket és végül a lebonyolítás menetét. Persze lehet olyan Olimpiát is rendezni, mit az atlantai vagy athéni, de ez nem lehet cél, vagy mentség, ezért egy pár mondat erejéig kanyarodjunk vissza a pekingihez. Vegyük – a véleményem szerint – kevésbé fontos alap infrastruktúrát: 37 új vagy felújított sportlétesítmény, 4 új metró vonal, egy új (a világ egyik legnagyobb) reptere, többszáz kilométer felújított vagy megépített úthálózat több ezer faültetés és mint említettem ez csak az alap. Ami páratlan volt (persze tegyük hozzá, egy diktatúrában ez nem nehéz) az a hihetetlen céltudatosság, pontosság a szervezésben, profizmus és következetesség, ami végigkísérte az egész előkészítést és lebonyolítást.

Azért gondolom úgy, hogy az infrastruktúra a kevésbé fontos, mert tudom, hogy ha komolyan kell, pénz mindig lesz, azt mindig elő lehet teremteni. Az igazi problémát én három más dologban látom. Egyrészt megkérdőjelezhető, hogy sikerre vihető-e egy ekkora kaliberű rendezvény egy olyan országban, ahol a politikai elit minimum 10 éve képtelen közös nevezőre jutni akár az ország legalapvetőbb kérdéseit és problémáit illetően is. (Ahol gyakorlatilag már csak hónapok kérdése, amikor megjelenik a bal- és jobb-Tesco.) Másodsorban nem értem, hogy egy elbukott Expo, Labdarugó EB és a katasztrófa felé tartó pécsi Európa Kulturális Fővárosa projekt (és mint olvasom a még egy nyüzüge MotoGP is komoly kihivások elé állította a nemzetet) után és mellett, hogy jut valakinek eszébe Olimpiát (!) rendezni?! Míg végül a harmadik kérdés, hogy egy olyan ország, amely minden kimutatás szerint híresen xenofób, képtelen megnyugtatóan (meg)védeni másképpen gondolkodó vagy bármilyen kisebbséghez tartozó tagjait, hírhedten képtelen a hosszútávú, stratégiai gondolkodásra és kivitelezésre egyáltalán megérdemli-e, méltó-e az összefogást, a tisztességes versengést és népek közötti barátságot szimbolizálni hivatott esemény megrendezésére.

Hiszem azt, hogy egy kis ország is lehet sikeres, ha helyesen méri fel eme szösszenet elején leírt helyünk-célunk-eszközeink hármast. Ennek az országnak igenis jó adottságai és lehetőségei vannak, de maximálisan egyetértek Széchényivel, aki szerint Magyarországgal az a baj, hogy vagy túl kevés vagy túl sok az önbizalma. Nincsenek tökéletes rendszerek vagy társadalmak, de biztos vagyok benne, hogy a sikeres nemzet/ország definíciója nem merül(het) ki a túlélésben, a fennmaradásban. A sportnál (is) maradva: merjünk kicsik lenni! Szervezzünk úszó-, vívó-, súlyemelő-, kézilabda-bajnokságokat, Forma1-et, MotoGP-t (?). Legyünk ebben olyan kiemelkedőek - megkockáztatom: profik - hogy azt miden résztvevő elismerje! Fogjuk fel végre, hogy mi nem az Egyesült Államokkal, Németországgal vagy Kínával versenyzünk (gyakorlatilag bármiben). Sem Szlovénia, sem Észtország, de még Ausztria vagy Dánia sem pályázik az Olimpiára ettől még senki nem tartja őket bukott vagy lúzer országnak, sőt! Szomorúnak tartom, hogy úgy tűnik mára csak a demagógia maradt az egyetlen népegyesítő eszköz, de nem tartom igazságosnak ezt a helyzetet kizárólag a politikai elit valóban szánalmas és ijesztő tevékenységének tulajdonítani, akkor ha tőlünk átlag emberektől a fizesd be az adód, tartsd be a törvényeket, segíts polgár- és embertársaidon alapkövetelmények véghezvitele sem elvárható. Tudjuk, hogy a történelem sokszor nem volt hozzánk kegyes, de a „gyerekkori traumák” nem lehetnek mentségek, nem igazolhatják a ma elkövetett tetteket. Nem érdekel mi volt 20, 50, 100 éve, mert - magyarosan - erről siránkozva, erre hivatkozva nem lesz jobb a ma.

Az Olimpia elvileg egy pártérdekeken túlmutató kezdeményezés. Az olimpia eszméje a sorozatos botrányok és visszaélések ellenére is szent és sérthetetlen (kellene, hogy legyen). Ezért is tűnik értékálló fizetőeszköznek a gyorsan inflálódó politikai reputáció piacán. Kiállni a sportolóink mellett, támogatni az Olimpiát, a magyar Olimpiát már önmagában dicsőség, arról nem is beszélve, hogy már most sok ember profitál a felelőtlenül feldobott ötletből. Míg az Olimpia megrendezésének ésszerűségén csámcsogunk, elsikkad sok minden más. Itt viszont nincsenek kétségeim. Ez valaki(k)nek biztos jó (nem a mélyszegénységben élőkre gondolok). Ez is politika, mint ebben az országban minden, így a szabályok is a politikában megszokottak lesznek.

Ezt akarjuk?

Magyarország – nőjj már végre fel!                           

Recept

Hogyan készítsünk Magyar Évadot

Van egy ilyen dolog, hogy Évad. Országok szoktak ilyet csinálni egy másik országban, hogy megmutassák mit tudnak, milyük van, kik is ők. Mi, magyarok is csináltunk egy ilyet nem olyan rég és büszkén jelenthetem az eseménysorozat pazar siker volt – tényleg sikerült megmutatnunk mit tudunk, mink van, kik és milyenek vagyunk! Lássuk tehát mi a titka egy jól sikerült Évadnak.

Hozzávalók:

• vegyünk jópár hozzánemértő, motiválatlan embert,
• főszervezőnek válasszunk valaki olyat, aki ugyan ügyes és elhívatott, de fiatalsága és az adott ország nyelvének nem ismerete miatt háromszor annyi erőfeszítéssel éri csak el az adott cél felét,
• szerezzünk még be egy nagy adag rossz időzítést, a stratégia teljes hiányát, összehangolatlanságot, rossz finanszírozást, magyaros virtust és hozzá is láthatunk a szervezésnek.

Elkészítés:

Először is fontos, hogy az Évad minimum egy évből, de legalább nyolc hónapból álljon, mert Magyarországnak szinte biztosan nincsen municiója ennyi időre, viszont mivel így szét vannak húzva a programok gyakorlatilag garantálható, hogy az első nagy megjelenés után érdektelenségbe fullad az egész.

Természetesen mindennek az alfája és omegája a finanszírozás. Na itt valóban nagyot alkottunk. Ahelyett, hogy egy központi büdzséből osztanánk szét a pénzt az előre letisztázott (haha, de erről majd később) programokra, minden résztvevő (KüM, GM ,OM, ITDH, MT Zrt.) a saját, nagyságában merőben eltérő összegekből gazdálkodjon inkább, ami miatt előre boritékolható, hogy az, akinek 350 milliója van, picivel több programot tud szervezni, mint az akinek csak 20. A saját keretek másik nagy haszna, hogy mivel mindenki a saját pénzével játszik, ezért nem igazán fogja érdekelni, mit szeretne a többi fél, vagy ne adj’ isten mi lenne az Évad érdeke, mert ugye az én pénzemről lévén szó, más lehetőleg ne ugasson bele, mire költöm el azt.

Lépjünk tovább és ha már megvan az alap keverjünk bele egy nagy adag koncepciótlanságot és összehangolatlanságot. Ez azért lényeges mert csak így lehet elérni, hogy a programok ne egymásra épülve, egymást kiegészítve, folyamatban legyenek, hanem inkább ad hoc jelleggel, szétszórva, máskor túlságosan is sűrűn kövessék egymást. Ehhez persze szükséges, hogy az otthoni, eleinte lelkes találkozgatások és megbeszélések a szervezők között idővel elhaljanak és akkor végre megvalósulhat az az állapot, amikor tényleg senki nem tud senkinek a programjáról.

A recept további fontos eleme a hazai szervezés és rendszerezés hiánya. Miért életbe vágóan fontos ez? Mert hogyan máshogy érnénk el, hogy az Évad második szakaszát 4 nappal (!!!) annak kezdete előtt lemondjuk? És az ok: a magyar állam nem talált delegáció vezetőt!!! Fussunk neki még egyszer: a magyar vezetés nem volt képes utasítani egy nyüzüge államtitkárt sem, hogy egy, a Magyar Köztársaság miniszterelnöke által megnyitott és meghírdetett program egyik eseményét vezesse! Ezt a lépést nevezzük a magyar diplomácia Titanicjának!

Hogy valóban magyaros legyen a recept, az egészet bolondítsuk meg egy kis lenyúlással. Például úgy, hogy a helyben felajánlott és ingyen elkészítetett 10-12 logótervet otthonról vessük el és helyette bízzunk meg valakit saját kis hazánkban, aki el is végzi a munkát 3 héttel a megnyitó előtt (nehogy az eseményt már előre lehessen promótálni), több millió Ft-ért (!).

Ezen felül ne feledjünk el belevinni egy kis magyar virtust, amit többféle képpen is megtehetünk. Pl. érjük el, hogy a miniszter, újdonsült barátnőjével, egymás kezét fogva, tréningruhában szögdécseljen végig a szálloda lobbyján egy rakat újságíró szeme láttára, de az is jó módszer, ha a miniszter kivágja a repülőn a hisztit, mert a felesége, akinek turista osztályra szólt a jegye nem ülhet mellé a business osztályon. Ha más nincs az is elég, ha üzletemberként nem jelenünk meg a számunkra szervezett tárgyalásokon.        

Az így elkészült Évadot otthon tetszés szerint tálaljuk, lehetőleg mint őrült nagy sikerrel lebonyolított eseménysorozatot és mint az az elején elhangzott valóban az is, hiszen megmutattuk kik vagyunk: lúzer, piti, koncepciótlan, komolytalan nép!

Jó étvágyat!          

A cserbenhagyásos gázolás nem ugyanaz, mint az egyszerű gázolás, hanem annál súlyosabb bűn. Ezért is nevesítik külön. Azt jelenti, hogy nem elég, hogy keresztülgázoltál rajtam, még annyi sem volt benned, hogy ott maradj, vállald a felelőséget tettedért és segíts, hogy orvosoljuk a bajt.

Nos, nem tudom, Ti hogy vagytok ezzel, de én egy ilyen balesetnek az áldozata vagyok. Az elkövető pedig a magyar politikai elit, akik nem csak elcsaptak 200-al, hanem cserben is hagytak, amikor mára megfosztottak alapvető demokratikus jogomtól: a választás lehetőségétől.

Az áldozatok szájából gyakran elhangzó mondat, hogy nem emlékszem semmire, minden olyan gyorsan történt. Most azonban nem így volt: lassan ment át rajtam, hogy érezzem minden egyes csontom roppanását és máig emlékezzek minden mozzanatra!

Hogy is történt ez a rohadt gázolás?

Először volt az MDF márkájú személygépkocsi. Elhittem – én magyar – hogy ez egy megbízható, nyugodt és erős autó. Vele eljutok, de legalábbis elindulhatok abba az irányba amerre menni szeretnék. Aztán egyszer csak azon vettem észre magam, hogy amikor pár percre kiszálltam egy kis nyújtózkodásra, a saját kocsim hajtott rajtam át! Nem az volt a baj, hogy az MDF kiárusította az országot (utálom ezt a demagógiát (is)), hanem, hogy ezt elvtelenül, szakmai koncepciók nélkül, az ország érdekeit leszarva tette! Ja és nagyon sok olajat fogyasztott!

Nem baj gondoltam – én magyar – veszek egy másik autót! Mégse kell az új, maradjunk meg inkább a régi - ugyan kopott, rozsdás - de valami ráncfelvarráson mégis csak átesett és már ismerős márkánál és kiválasztottam a jó öreg MSZP-t. Na ezzel speciel jutottam valameddig, legalábbis a motorba fecskendezett Bokros-adalék kihúzott a kátyúból, de én – magyar ember – mégis úgy gondoltam, hogy bár a motor ettől elkezdett húzni, nekem – magyar embernek – mégsem kellett úgy a kocsi, hogy ezért cserébe átmenetileg le kellett mondani a légkondiról és a CD lejátszóról.

Nem baj, gondoltam én – magyar ember – még mindig van választásom, legyen hát a gyártása óta ugyan igen sok átalakuláson átesett és az eredeti koncepciót felismerhetetlenségig megváltoztatott FIDESZ személygépkocsi. A cég adott hozzá egy Kisgazda típusú utánfutót is; gondoltam az annyit nem árthat, majd lekapcsolom, ha esetleg nagyon akadályozná a haladást. Látszólag jó üzletet csináltam: haladt a kaszni, de egyre több gyanús jelre lettem figyelmes. Kiderült, hogy a kocsi egy varázs masina! Mi – bent utazó magyar emberek - egyre többet vitatkoztunk, összevesztünk és arra lettünk figyelmesek, hogy a végén már nem beszélünk egymással és egy kanál benzinben megfojtanánk a másikat. A szerkezet tehát mégsem lehetett olyan jó, mert a beszivárgó benzingőz teljesen átmosta és megfertőzte az elménket. Az utasok egyik fele lesüllyedt egy jól nevelt birka szintjére, a másikat pedig pánik félelem fogta el a birkáktól, mert már nem lehetett velük kommunikálni, egyre hangosabban bégettek és ráadásul pofátlanok is lettek.

Nem baj, gondoltam én – magyar ember – még mindig nincs veszve minden. Megint csak ellátogattam én – magyar ember – a használt autókereskedésbe és lehajtott, bűnbánatos ábrázattal, - igaz már egy kicsit reményvesztetten - de visszavásároltam a jó öreg MSZP-t. Talán, nem olyan vagány, mint a többi, de majd legfeljebb nem száguldok vele annyira. Vettem mellé egy második autót is a még forgalomban lévő SZDSZ típusból a biztonság kedvéért.

Aztán az idő múlásával egyre több hülye hiba jött ki, olyanok, amiknek nem lett volna szabad. Egyre lassult a sebesség, néha nem működött a kormány, úgy érzetem nem vagyok ura a kocsinak és kezdtem félni, hogy nem fogom tudni az úton tartani. Az egyik útkereszteződésnél egyszer csak megpillantottam a kereskedőt, akitől vettem, aki sajnálkozva bevallotta, hogy ő tudta, hogy a kocsi hibás, de hát mégis csak el kellett adni. Rántott egyet a vállán aztán továbbment. Azóta a kocsi egyre szarabb! A motorból felszálló füsttől már nem látom az utat, nem látom, ki jön szembe és ki az, aki követ. Biztos, hogy nagy gáz lehet, mert annyi még felsejlik, hogy egyfolytában dudálnak rám és előzgetnek, de nem tudok ezzel törődni, mert örülök, ha egy szerpentinen nem hajtok bele a szakadékba.

A pótautóm is cserbenhagyott, mert olyan döbbenetes dolgokat művel menet közben, ami a gyártó által a kocsihoz adott használati utasítás szerint nem is fordulhatna elő! Például a kocsi egyszer csak magától megugrott elkezdett száguldozni, de az udvarnál tovább nem jutott és ráadásul át is ment a lábamon.  

El is döntöttem 2010-ben eladom ezt is. Csakhogy most először már nem tudom mit vegyek! Kipróbáltam mindet nem bízom egyikben sem. Pedig tudjátok mit: már az extrákról is hajlandó vagyok lemondani, csak az alapfunkciókat várom el, azaz hogy vigyen el A-ból B-be biztonságban, hogy ha beleülök tudjam, hogy a többi kocsival tudom tartani tempót. De nincs ilyen kocsi, márka. Hiába van demokrácia nálunk - józan, a hazájáért valóban aggódó magyar emberként -  nincs reális választásom, mert 20 év után ugyan azon a roncstelepen, ugyanannak a pár kocsinak a roncsaiból nem lehet újat kihozni. Ilyenkor szoktak az emberek a tankok felé fordulni, ami ugyan erős és mindenen átmegy, de nem környezetbarát családi autó és nem véletlen, hogy sehol a világon nem terjedt el...