Olimpiai (rém)álom, azaz merjünk kicsik lenni

Végre – olvasom – eljött a vágyott politikai konszenzus. Aztán lekonyul a szám széle, pedig még csak nem is arról van szó, hogy egyöntetűleg megszavazták a képviselők fizetésemelését, mely kérdésben dicséretes módon simulnak el honatyáink egymás közötti konfliktusai. A konszenzus tárgya ezúttal a nagy közös (?) ügy – a magyarországi Olimpia. A Budapesti Olimpiai Mozgalom honlapja büszkén hirdeti, hogy a Szonda Ipsos közvélemény-kutatás 2007 februári (sic!) adatai szerint 10-ből 8 magyar támogatja az Olimpia megrendezését. A Capital Research Piackutató Intézet már szerényebb és frissebb adatokat közöl. A 2008 tavaszán végzett mérések egy ötfokú skálán mindössze 3.1-es támogatottságot regisztráltak. Érdekes, hogy a BOM honlapján a 65 oldalas kutatás eredményeit nem tették közkinccsé. Ennél még érdekesebb, hogy egy 2003-as tanulmány szerint az Olimpia megrendezésének összköltsége 4600 milliárd forintra rúgna, míg 2007-ben – megcáfolva szerény gazdasági ismereteimet – szintén 4600 milliárdos tételt közölnek De hagyjuk a kukacoskodást és a számokkal való zsonglőrködést. Hagyjuk most azt is, hogy az Olimpiánál kisebb volumenű kezdeményezésekbe is belebukott az ország (lásd lejjebb). Az meg végképp nem úriemberhez méltó magatartás lenne, ha még a metróépítés kissé elhúzódó ügyét is felemlegetnénk. Lépjünk túl. Merjünk nagyot álmodni!

Távol áll tőlem, hogy kis hazánkat lebecsüljem. Sőt! Szeretném tisztázni, hogy híresen nem vagyok pesszimista alkat, nem tartom magam kispolgárnak, és bár nem foglalok hidakat, nem török be TV székházakba, nem akarom kiirtani a cigányokat/zsidókat/melegeket, szeretem a hazámat. Az én értelmezésemben pedig ezt azt jelenti, hogy mint cselekvő, állampolgár igyekszem reálisan felmérni kik vagyunk, hol vagyunk, mekkorák vagyunk, hova szeretnénk eljutni, ehhez milyen eszközeink vannak és e gondolat mentén haladva gondolom úgy, hogy az Olimpia hazánkban való megrendezésének szándéka enyhén szólva is demagóg, nagyképű és felesleges.

Igaz én hátrányból indulok, mert „sajnos” alkalmam volt és nem csak egyszerű szurkolóként betekintést nyerni a pekingi olimpia előkészületi munkáiba, ismerem a háttér történeteket és végül a lebonyolítás menetét. Persze lehet olyan Olimpiát is rendezni, mit az atlantai vagy athéni, de ez nem lehet cél, vagy mentség, ezért egy pár mondat erejéig kanyarodjunk vissza a pekingihez. Vegyük – a véleményem szerint – kevésbé fontos alap infrastruktúrát: 37 új vagy felújított sportlétesítmény, 4 új metró vonal, egy új (a világ egyik legnagyobb) reptere, többszáz kilométer felújított vagy megépített úthálózat több ezer faültetés és mint említettem ez csak az alap. Ami páratlan volt (persze tegyük hozzá, egy diktatúrában ez nem nehéz) az a hihetetlen céltudatosság, pontosság a szervezésben, profizmus és következetesség, ami végigkísérte az egész előkészítést és lebonyolítást.

Azért gondolom úgy, hogy az infrastruktúra a kevésbé fontos, mert tudom, hogy ha komolyan kell, pénz mindig lesz, azt mindig elő lehet teremteni. Az igazi problémát én három más dologban látom. Egyrészt megkérdőjelezhető, hogy sikerre vihető-e egy ekkora kaliberű rendezvény egy olyan országban, ahol a politikai elit minimum 10 éve képtelen közös nevezőre jutni akár az ország legalapvetőbb kérdéseit és problémáit illetően is. (Ahol gyakorlatilag már csak hónapok kérdése, amikor megjelenik a bal- és jobb-Tesco.) Másodsorban nem értem, hogy egy elbukott Expo, Labdarugó EB és a katasztrófa felé tartó pécsi Európa Kulturális Fővárosa projekt (és mint olvasom a még egy nyüzüge MotoGP is komoly kihivások elé állította a nemzetet) után és mellett, hogy jut valakinek eszébe Olimpiát (!) rendezni?! Míg végül a harmadik kérdés, hogy egy olyan ország, amely minden kimutatás szerint híresen xenofób, képtelen megnyugtatóan (meg)védeni másképpen gondolkodó vagy bármilyen kisebbséghez tartozó tagjait, hírhedten képtelen a hosszútávú, stratégiai gondolkodásra és kivitelezésre egyáltalán megérdemli-e, méltó-e az összefogást, a tisztességes versengést és népek közötti barátságot szimbolizálni hivatott esemény megrendezésére.

Hiszem azt, hogy egy kis ország is lehet sikeres, ha helyesen méri fel eme szösszenet elején leírt helyünk-célunk-eszközeink hármast. Ennek az országnak igenis jó adottságai és lehetőségei vannak, de maximálisan egyetértek Széchényivel, aki szerint Magyarországgal az a baj, hogy vagy túl kevés vagy túl sok az önbizalma. Nincsenek tökéletes rendszerek vagy társadalmak, de biztos vagyok benne, hogy a sikeres nemzet/ország definíciója nem merül(het) ki a túlélésben, a fennmaradásban. A sportnál (is) maradva: merjünk kicsik lenni! Szervezzünk úszó-, vívó-, súlyemelő-, kézilabda-bajnokságokat, Forma1-et, MotoGP-t (?). Legyünk ebben olyan kiemelkedőek - megkockáztatom: profik - hogy azt miden résztvevő elismerje! Fogjuk fel végre, hogy mi nem az Egyesült Államokkal, Németországgal vagy Kínával versenyzünk (gyakorlatilag bármiben). Sem Szlovénia, sem Észtország, de még Ausztria vagy Dánia sem pályázik az Olimpiára ettől még senki nem tartja őket bukott vagy lúzer országnak, sőt! Szomorúnak tartom, hogy úgy tűnik mára csak a demagógia maradt az egyetlen népegyesítő eszköz, de nem tartom igazságosnak ezt a helyzetet kizárólag a politikai elit valóban szánalmas és ijesztő tevékenységének tulajdonítani, akkor ha tőlünk átlag emberektől a fizesd be az adód, tartsd be a törvényeket, segíts polgár- és embertársaidon alapkövetelmények véghezvitele sem elvárható. Tudjuk, hogy a történelem sokszor nem volt hozzánk kegyes, de a „gyerekkori traumák” nem lehetnek mentségek, nem igazolhatják a ma elkövetett tetteket. Nem érdekel mi volt 20, 50, 100 éve, mert - magyarosan - erről siránkozva, erre hivatkozva nem lesz jobb a ma.

Az Olimpia elvileg egy pártérdekeken túlmutató kezdeményezés. Az olimpia eszméje a sorozatos botrányok és visszaélések ellenére is szent és sérthetetlen (kellene, hogy legyen). Ezért is tűnik értékálló fizetőeszköznek a gyorsan inflálódó politikai reputáció piacán. Kiállni a sportolóink mellett, támogatni az Olimpiát, a magyar Olimpiát már önmagában dicsőség, arról nem is beszélve, hogy már most sok ember profitál a felelőtlenül feldobott ötletből. Míg az Olimpia megrendezésének ésszerűségén csámcsogunk, elsikkad sok minden más. Itt viszont nincsenek kétségeim. Ez valaki(k)nek biztos jó (nem a mélyszegénységben élőkre gondolok). Ez is politika, mint ebben az országban minden, így a szabályok is a politikában megszokottak lesznek.

Ezt akarjuk?

Magyarország – nőjj már végre fel!                           

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.